2010. július 17.

A zírás

Kriszti vetette fel, hogy miért nem írok könyvet.
Íme a történet, hogy miért is nem írok. Mostmár.

15-16 éves lehettem, középiskolás. Tavaszi vagy nyári szünet előtti utolsó napok. Már csak küszködtek a tanarak velünk. Irodalom órán sem bírt velünk a tanár. Feladatot adott: 3 szót mond, írjunk 1-1 valamit a három szóval/ról, akármit, ami az eszünkbe jut. SZEKRÉNY, ZÖLD és nemtudommivoltaharmadik.
Én akkor - még inkább mint ma - elég gyermeklelkű voltam. Mesékben éltem. Minden köré tudtam mesét álmodni. (Nyáron a kukoricaföld lovagokkal volt tele, a ribizliben beszélő állatok laktak, stb.)
A szekrény az én szavam volt. Az én kedvemért született. A nagyszüleim "belsőszobája" (tisztaszoba) ha nem is volt tiltott terület nekünk unokáknak, de mindig csukva volt/van az ajtaja, redőny mindig leengedve. Nem használták az a szobát. Szekrénysor volt benne, gyönyörű sötét fából készült szekrények, egy réges-régi rácsos gyerekágy (nagyon érdekes, mert az eleje a közepén kettényitható, hogy könnyebb legyen a gyereket ki-betenni ill. a gyereknek kimásznia - Csenge születésekor újra lekerült a padlásról). Akkoriban csak ágynemű volt benne - tollal töltött dunnák és párnák, szépen hímzett huzatban - pléddel letakarva.
A szoba és a szekrény(ek) az elzártságuk miatt régóta foglalkoztattak: mi lehet ott, miért van csukva az ajtó, mi van a szekrények gyomrában, van-e "titok" a szobában.
Szóval akkor, ott a suliban, úgy gondoltam, hogy életre keltem a szoba és a szekrények meséjét. Talán kétoldalban leírtam, ami akkor már több éve a fejemben volt a szobáról, a szekrényről, a titkokról. Ez (is) egy élő mese volt, ahányszor hazamentünk a mamáékhoz, mindig volt új "történés" a szobában, a szekrényben. Mindig volt folytatás.
Szóval írtam. Hosszasan. Feltűnt a tanárnőnek. Óra végén felolvastatott pár írást. Az enyémet is. Nem voltam/vagyok oda a szereplésért, jobban szerettem a tömegben eltűnni. De nem volt mit tenni. Kiálltam a dobogóra (kivégzőosztag elé) és olvasni kezdtem a füzetembe írt, őszinte, gyermeki szavaim. A mesémet, ami addig életem, álmai, ábrándozásai valósága volt.

"A szekrény
A szekrény mélységes titkok tárháza. Manók és koboldok lakják....."
Így kezdődött a mesém.
Pár perc alatt felolvastam, égővörös arccal, talán remegő hangon.
Amikor vége lett, becsuktam a füzetem és várakozásteljesen felnéztem a velem szemben ülő 35 fiatalra. Tudtam, hogy nagyon jót, nagyszerűt írtam. Jó ritmusú, jól eltalált jelzők, választékos kifejezések - hiszen már több éve íródott. Álmomból ébresztve is pont úgy, azokkal a szavakkal mondtam volna el. Álltam ott, vörös arccal, rabmadárként vergődő szívvel, szélsebesen rohanó vérem dobogott a fülemben......
ÉS........
És kinevettek.
Elrontották a mesém, nemcsak azt az egyet. Megkérdőjelezték az összes bennem lévő történetet.
Elvették az önbizalmam és elveszett a beléjük vetett bizalmam is.
Ha anyaszült meztelenül álltam volna előttük, akkor sem lehettem volna pőrébb: a lelkem vetkőzött előttük.
És nem értékelték.
Nem sírtam el magam, pedig nagyon égett a szemem. Csak mélységesen szomorú lettem és azóta csak nagyon ritkán írok. Papírra vagy virtuális térbe. Bennem azóta is szövődik tovább a mese ill. mesék. De már vagyok annyira okos, hogy nem tudhatja, hallhatja senki, aki nem érdmes rá.
Apácska is szereti a történeteim. Néha bántva érzem magam, amikor így dícsér: Bassssssszus, hogy te miket tudsz! - hát nem tudja, hogy miket tudok?, hát nem tudja, hogy mi vagyok? Aztán tudom, hogy tudja, csak ő nem a szavak embere, hiszen pedagógus :-))))).

Ritkán beszélek. Általában monologizálok magamban. Ezért amikor megszólalok, akkor jól átgondolt, szabatosan megfogalmazott, logikusan felépített az, amit mondok - általában. És többször (nem egymásután) is el tudom mondani ugyanazokkal a szavakkal ugyanazt. (Nem vagyok még teljesen kész, ezért néha indulatból is megszólalok. De ki tökéletes?)
Szóval, ezeket a meséket, történeteket a gyermekeim/unokáim kapják majd meg. Szóban. Esti meseként. "Példabeszédként", tanulságként.
Magamnak is.

2010. július 14.

Babák és a Megnemszületettek

Szombaton találkoztunk - hosszú idő után újra - Lacival és Edittel. A babájuk 2-3 hónappal lenne fiatalabb, mint Csongor. A 14-15. héten veszítették el. Fél évet vártak akkor arra a babára. Évekig dolgoztak, hogy meglegyen minden, ami szükséges (biztos fedél, anyagi biztonság), Edit külfölön, Laci itthon, sokszor hónapokig nem látták egymást. Óriási volt az örömük. Elmondták a NagyTitkot, amit 9-10 héten át csak ők tudtak, aztán 2 hétre rá jött az üzenet, hogy nincs többé a babájuk. Én előtte állandóan kérdeztem Levit, hogy van-e hír Editről, mert megálmodtam, hogy nem születik meg a babájuk. A kegyetlen, perverz sors, a megnyugtató 12. hét után vette el a boldogságuk. Most 9 hónapja próbálkoznak, de kerüli őket a gólya.

Aztán Ági és Robi, akiknek úgy látszik nem lehet saját babájuk, mert Ági komoly beteg.

Judit és Zsolt - akik azóta már nem egy pár -, akik évekig próbálkoztak, de ők sem kapták meg a kisbabát.

KD és Annája, akik tavaly júniusban jelentették be, hogy két fős családjuk bővül. Aztán mégsem.

KD huga, aki egy balesetben vesztette el 8-9 hetes magzatát. Senki sem sérült meg - fizikailag -, "csak" a kisbaba ment el. Azóta született egy kisfia.

Végül, de nem utolsósorban Brigi és Zsolt - akiket bár (még) nem személyesen ismerünk - mégis nagy szívfájdalom számomra, hogy ide kell írnom a nevüket. Bálint története a sors kegyetlenségének valósága.

Ők mind-mind annyi idősek, mint mi (+/- 1-2 év). Adasson meg nekik, hogy olyan boldogok lehessenek, mint mi!

És akik megszülethettek:
Barbi és Feri Botondja alig 2 hete érkezett meg.
Robi és párja, akik 5(!) lombik-programon estek át, akik 10 évet(!) vártak a most 3 hónapos Alexre.
Zoli és Ági Zolija novemberben született.
Gábor és Timi Leventéje, aki szeptemberben született.
Gabka és István Attilája - aki talán ezekben a perekben születik.
Andi és István Nórija, aki 3 héttel fiatalabb, mint Csongor.
Éva és Balázs kislánya, aki 3 héttel idősebb, mint Csongor. És őszre újabb babájuk érkezik.

Isten éltesse őket!

És akik még úton vannak:
Egy tanarunk a suliban, aki a napokban hozza világra a babáját.
Zsolt és Nóri - akiknek az esküvőjén voltunk - Bodza lánya októberben érkezik.

Legyen könnyű, gyors a világrajövetel babának és mamának!



Tudom, hogy mi áldottak vagyunk. Mind a két csemeténk - kis matekozás után - első lehető alkalommal megfogant. Aránylag könnyű várandósság után könnyen, gyorsan, szépen a világra jöttek. Egészségesek, ügyesek, okosak, szépek. Áldottak vagyunk. Köszönjük!

Hogyan is éltük meg a várakozás heteit...
A 12. hétig izgultunk, hogy megmaradjon a kisbabánk - Csenge esetében volt okunk az izgalomra (most is sírok, az akkor érzett tehetetlen várakozás és majdnemkétségbeesés emlékén és a megkönnyebbüléstől) -, aztán a 24. hét után újra kifújtuk a nagylevegőt (akkor már jó eséllyel életben marad a megszületett kisbaba), a 30. hét újabb megkönnyebbülés volt (mert utána már jó eséllyel maradandó károsodás nélkül születhet meg a baba), 36. hét után megint egy nagy kő esett le (mert már nem koraszülött babánk születne), a következő 4 hét pedig a mégegynapmégegynap izgalmával tellt.
:-) Csenge a 40. hét utáni első napon született, Csongor 6 nappal tovább maradt a test-bölcsőmben.
Amire vágyom még, hogy a születendő testvér(ek) (még nem, majd 20-21 hónap, majd újabb 2év+9hónap múlva) érkezése ugyanilyen áldott legyen. Ez a kérés, azt hiszem az egyik legnagyobb, amit ember kérhet.
De "csak" erre vágyom, hogy felnevelhessük az egészséges, ügyes, okos gyermekeinket.
Az én életfelfogásom szerint csak a gyermekek becsületes felnevelése, a család az életünk célja. A többi "csak" bónusz. Ami anyagi dolog marad utánunk "csak" a gyermekek könnyebb boldogulását szolgálja.
Úgy kell nevelni a gyermekeket, hogy saját lábán is egyenes derékkal, becsülettel megállja a helyét bárhol a világon! De amíg vele vagyunk, addig vele kell lenni - a szó minden értelmében -, táplálni, dédelgetni, óvni kell, és megfelelő időben útjára bocsátani - ha jól tettük a dolgunk akkor úgyis közel marad, akármilyen messzire megy is.

Szerintem.

2010. július 1.

Boldogság

Mi a boldogság?
Amikor mindent megkaptál, elértél, láttál, kóstoltál, amit csak kívántál, amit a világon pénzért, befolyással meg lehet szerezni.
Vagy amikor egy erős férfi kar szeretve, óvón átölel, amikor eszed veszted a mámorban és még hosszasan lebegsz mielőtt újrakezdenétek.
Igen. Lehet, hogy boldognak hiszed, érzed magad ezektől (is).
De az igazi boldogság, amikor egy sáros, nyálas apró-puha kéz a kezedbe símul, amikor arcodat érinti. Amikor egy maszatos arcocska a nadrágodhoz dörgölödzik. Amikor pihe-puha talpak lépteit hallod, amint tilosban járnak és hallod a folyott kacagását a tudatnak, hogy ezt-nem-lenne-szabad. Amikor vasárnap kora reggel gyerekzsivaly érbeszt a legelragadóbb álmodból - amit még továbbálmodnál - és híg, vízszínű löttyöt tol eléd reggeli ital gyanánt egy bájos rosszcsont és tágranyílt szemekkel figyeli, hogy mennyire ízlett az első nagy koty és felfordulás vár rád a konyhában. Amikor a frissen mosott ruhát koszolja és amikor rászólsz, csöppnyi kezével legyint "sssemmi baaaj, Anya majd kimossssa". Amikor sokadszor szólsz, hogy "azt nem szabad", de mégis huncut mosollyal az ajkán újra és újra megteszi. Amikor kérőn néz rád két könnyes csillagszem, hogy fárasztó, munkás napod végén vedd öledbe, ringasd álomba. Amikor éjszaka a szobából kiosonva szertehagyott játékok szúrnak talpadba. Amikor életed párja ugyanezt tartja boldogítónak az életében és együtt élitek meg e drága pillanatokat és cinkosan néztek össze látva mindezeket.


És amíg mindez nem lehet tiéd, a boldogság az, hogy ott van ő melletted és minden rezdülése, pillantása, szava azt üzeni neked, hogy megkapod mindezt, amit te is mind-mind neki adnál. A tiéd lesz. A tiétek lesz. Hamarosan.


Apácska haza jött ebédelni és néztük, ahogy a kisfiunk "há-há-hácci"-zik, a kislányunk pedig kiscsikó módjára körbeugrálja a járókát, hangosan "felelgetve" a testvérének. Mit lehet ilyenkor tenni? Cinkosan összenéztünk és tudjuk, hogy mi áldott-boldogok vagyunk, örökre.