Szentséges éj
Ötéves koromban nagy bánat ért. Azóta sem éreztem annál nagyobb szomorúságot. Meghalt szegény nagyanyám, aki naponta szobájában ült a kanapén, és mesélt nekem.
Sose tudtam másként elképzelni őt, minthogy reggeltől estig mesél, mesél, mi gyerekek meg körülötte ülünk, és tátott szájjal hallgatjuk. Csodaszép élet volt, talán a legszebb, ami gyereknek kijárhat.
Többet aligha tudok nagyanyámról. Emlékszem: fehér haja ragyogott, hajlott háttal járt, és folyton harisnyát kötögetett. Ha már nem mesélt, megsimogatta fejemet, és így szólt:
- Amit elmondtam, olyan igaz, mint ahogyan te engem látsz, én meg téged.
Eszembe jut, hogy énekelt is, bár nem mindennap. Az egyik dal egy lovagról és a tenger tündéréről szólt, visszatérő sora így hangzott: "Fagyos szél fújt, fagyos szél fújt a tenger fölött.- Egy kis imádságra is emlékszem, bár szövege azóta összekuszálódott bennem.
Meséi közül úgy igazán egyetlen él bennem. Hibátlanul el tudnám mondani ma is. Jézus születéséről szól. [...]
Nagykarácsony ünnepe volt, mindenki a templomba igyekezett, csak nagyanyám meg én maradtunk otthon. Úgy emlékszem, egyedül voltunk az egész házban. Miért nem mentünk a többiekkel? Mert én túlságosan fiatal, nagyanyám pedig túlságosan öreg volt. Búnak adtuk hát fejünket, hiszen nem vehettünk részt az ünnepi istentiszteleten, nem láthattuk a karácsonyi fényeket.
Üldögéltünk szomorú magányunkban, amikor nagyanyám egyszer csak mesélni kezdett:
Élt valamikor egy ember, aki nekivágott az éjszakának, hogy tüzet szerezzen. Bekopogott minden házba:
- Segítsetek, jó emberek, feleségemnek kisgyereke született, és nagyon hideg a szobánk.
Az éj azonban mélysötét volt, az emberek aludtak, senki sem válaszolt.
Az ember továbbment, míg végre a messzeség határán tűz fényét pillantotta meg. A szabadban lobogó láng felé tartott. A tűz körül népes nyáj és idős pásztor hevert. Aludtak.
A tűzkereső az alvókhoz ért. Látta, hogy a pásztor lábánál három megtermett kuvasz nyújtózik. A neszre fölrezzentek, pofájukat szélesre tátották, de nem jött ki hang onnan. Az ember látta, mint borzolódik a szőr a kutyák hátán, mint villannak meg fehér fogaik. A kutyák rárohantak, s ő érezte, hogy az egyik a combjába mar, a másik a keze után kap, a harmadik meg a torkának ugrik. Az éles fogak azonban nem engedelmeskedtek, s neki a legkisebb baja sem esett. Amikor tovább akart lépni, nem tudott a heverő fehér bárányok miatt. Annyira szorosan feküdtek egymás mellett, hogy képtelenség volt utat találni köztük. Az állatok hátán ment tehát előbbre, egészen a tűzig. A juhok közül azonban egyik se mozdult.
Ez idáig csendben maradtam, s hallgattam nagyanyám patakzó szavait, de most félbeszakítottam:
- Miért nem keltek fel a báránykák?
- Mindjárt megtudod, mondta, és folytatta a történetet.
Amikor az az ember a tűzhöz ért, a pásztor fölébredt. Idős volt, haragos természetű, mogorva mindenkivel. Fogta hosszú, hegyes végű botját, amit akkor szokott kezében szorongatni, ha a nyájra vigyáz, és az idegen felé vágta. A bot hosszú ívben elröpült, de mielőtt a jövevényhez ért volna, irányt változtatott, és tovább ért földet a mezőn.
Megint közbeszóltam:
- Nagyi, a bot miért nem találta el az embert? +
Ő mintha meg se hallotta volna kérdésemet, tovább mesélt:
- Az ember akkor odaállt a pásztor elé, és így szolt:
- Jó ember, adj egy kis parazsat. Feleségemnek ma kisgyereke született. Tüzet kell raknom, hogy ne fázzanak.
A pásztor legszívesebben így dörgött volna: No, tirhulj! - de arra gondolt: - Kutyáim nem bántják ezt a jövevényt, juhaim nem ijedtek meg tőle, és hegyes botom messze elkerülte. Megdöbbent, és engedékennyé vált: - Végy, amennyit akarsz!
A tűz majdnem kialudt már, és se venyige, se hasáb, hogy újra föllobogjon. Igaz, maradt egy halom parázs, de a jövevénynek lapátja meg edénye nem volt. Az öreg pásztor - kárörvendőn - ismét csak biztatta az idegent: - Végy hát, amennyit akarsz! (Közben befelé nevetett: Úgyse tudsz.) A jövevény azonban lehajolt: puszta kézzel szedni kezdte a parazsat, és kabátjába rejtette. A parázs nem égette meg a tenyerét, nem perzselte össze a felöltőjét. Vitte, mintha egy halom diót vagy almát vitt volna.
Én - immár harmadszor - megint csak nem tudtam megállni:
- A parázs miért nem égetett, nagyanyám?
- Megtudod azt is, várd meg a végét - szolt jóságosan, és folytatta: - A nagyharagú, mogorva pásztor ezt látva, elcsodálkozott: - Miféle éjszaka ez? A kutyák nem marják meg az idegent, a juhok nem félnek tőle, a lándzsa elkerüli, s a tűz nem égeti meg. Újra odaintette az idegent, és megkérdezte tőle: - Mondd, milyen éjszaka ez, hogy mindenki irgalmas hozzád?
Ő azt felelte: - Ha magadtól nem jössz rá, én nem mondhatom meg neked. S máris indult.
A pásztornak eszébe jutott: nem eresztheti el csak úgy, ha kérdésére választ akar kapni. Fölkelt hát, és követte. Amikor annak szálláshelyéhez értek, a pásztor rádöbbent: de hát ennek az embernek még kunyhója sincs. Egy barlangban húzta meg magát az asszony és a gyermek, rideg szirt övezte barlangban.
Arra gondolt: a védtelen gyermek bizonyára megfagy itt. S jóllehet kőszívű volt, megindult a szegénység láttán, és elhatározta, segít a gyermeken. Tarisznyájából hófehér, puha báránybőrt húzott elő. Odaadta az embernek: legyen takarója a kicsinek.
Ebben a pillanatban megnyíltak a szemei és fülei, látta, amit eddig nem látott, hallotta, amit nem hallott. Ezüstszárnyú angyalok vették körül, kezükben citera. Túlcsorduló örömmel arról énekeltek, hogy ezen az éjszakán megszületett, aki a világot megváltja majd bűneitől.
Értette már az öreg pásztor, miért nem marnak a kutyák, miért nem félnek a juhok, s a lándzsa miért nem sebez. Angyalokat látott, akármerre nézett: a barlangban ültek, s a hegyeken, és röptüket bámulhatta a boltozatos ég alatt. Seregekben jöttek az úton, megálltak a barlang bejáratánál, hogy lássák a kisdedet.
Vidámság és játék hangja töltötte be a környéket, és a pásztor szívét, aki a sötétségben is látott. Boldog volt, hogy megnyíltak szemei. Térdre ereszkedett, és megköszönte Istennek.
Nagyanyám itt felsóhajtott.
- Mi is láthatnók, amit a pásztor, hiszen az angyalok a boltozatos ég alatt röpködnek azóta is minden karácsony éjszakán. De mi nem látjuk őket.
Kezét a fejemre tette:
- Jól jegyezd meg, amit elmondtam, mert olyan igaz, ahogyan te engem látsz, én meg téged. Nem gyertyák és nem lámpák, nem a Hold és nem a Nap, hanem Isten ereje nyithatja csak meg szemünket, hogy lássuk az Ő dicsőségét.
/Selma Lagerlöf/
.jpg)
.JPG)
.jpg)
