A zírás

Kriszti vetette fel, hogy miért nem írok könyvet.
Íme a történet, hogy miért is nem írok. Mostmár.

15-16 éves lehettem, középiskolás. Tavaszi vagy nyári szünet előtti utolsó napok. Már csak küszködtek a tanarak velünk. Irodalom órán sem bírt velünk a tanár. Feladatot adott: 3 szót mond, írjunk 1-1 valamit a három szóval/ról, akármit, ami az eszünkbe jut. SZEKRÉNY, ZÖLD és nemtudommivoltaharmadik.
Én akkor - még inkább mint ma - elég gyermeklelkű voltam. Mesékben éltem. Minden köré tudtam mesét álmodni. (Nyáron a kukoricaföld lovagokkal volt tele, a ribizliben beszélő állatok laktak, stb.)
A szekrény az én szavam volt. Az én kedvemért született. A nagyszüleim "belsőszobája" (tisztaszoba) ha nem is volt tiltott terület nekünk unokáknak, de mindig csukva volt/van az ajtaja, redőny mindig leengedve. Nem használták az a szobát. Szekrénysor volt benne, gyönyörű sötét fából készült szekrények, egy réges-régi rácsos gyerekágy (nagyon érdekes, mert az eleje a közepén kettényitható, hogy könnyebb legyen a gyereket ki-betenni ill. a gyereknek kimásznia - Csenge születésekor újra lekerült a padlásról). Akkoriban csak ágynemű volt benne - tollal töltött dunnák és párnák, szépen hímzett huzatban - pléddel letakarva.
A szoba és a szekrény(ek) az elzártságuk miatt régóta foglalkoztattak: mi lehet ott, miért van csukva az ajtó, mi van a szekrények gyomrában, van-e "titok" a szobában.
Szóval akkor, ott a suliban, úgy gondoltam, hogy életre keltem a szoba és a szekrények meséjét. Talán kétoldalban leírtam, ami akkor már több éve a fejemben volt a szobáról, a szekrényről, a titkokról. Ez (is) egy élő mese volt, ahányszor hazamentünk a mamáékhoz, mindig volt új "történés" a szobában, a szekrényben. Mindig volt folytatás.
Szóval írtam. Hosszasan. Feltűnt a tanárnőnek. Óra végén felolvastatott pár írást. Az enyémet is. Nem voltam/vagyok oda a szereplésért, jobban szerettem a tömegben eltűnni. De nem volt mit tenni. Kiálltam a dobogóra (kivégzőosztag elé) és olvasni kezdtem a füzetembe írt, őszinte, gyermeki szavaim. A mesémet, ami addig életem, álmai, ábrándozásai valósága volt.

"A szekrény
A szekrény mélységes titkok tárháza. Manók és koboldok lakják....."
Így kezdődött a mesém.
Pár perc alatt felolvastam, égővörös arccal, talán remegő hangon.
Amikor vége lett, becsuktam a füzetem és várakozásteljesen felnéztem a velem szemben ülő 35 fiatalra. Tudtam, hogy nagyon jót, nagyszerűt írtam. Jó ritmusú, jól eltalált jelzők, választékos kifejezések - hiszen már több éve íródott. Álmomból ébresztve is pont úgy, azokkal a szavakkal mondtam volna el. Álltam ott, vörös arccal, rabmadárként vergődő szívvel, szélsebesen rohanó vérem dobogott a fülemben......
ÉS........
És kinevettek.
Elrontották a mesém, nemcsak azt az egyet. Megkérdőjelezték az összes bennem lévő történetet.
Elvették az önbizalmam és elveszett a beléjük vetett bizalmam is.
Ha anyaszült meztelenül álltam volna előttük, akkor sem lehettem volna pőrébb: a lelkem vetkőzött előttük.
És nem értékelték.
Nem sírtam el magam, pedig nagyon égett a szemem. Csak mélységesen szomorú lettem és azóta csak nagyon ritkán írok. Papírra vagy virtuális térbe. Bennem azóta is szövődik tovább a mese ill. mesék. De már vagyok annyira okos, hogy nem tudhatja, hallhatja senki, aki nem érdmes rá.
Apácska is szereti a történeteim. Néha bántva érzem magam, amikor így dícsér: Bassssssszus, hogy te miket tudsz! - hát nem tudja, hogy miket tudok?, hát nem tudja, hogy mi vagyok? Aztán tudom, hogy tudja, csak ő nem a szavak embere, hiszen pedagógus :-))))).

Ritkán beszélek. Általában monologizálok magamban. Ezért amikor megszólalok, akkor jól átgondolt, szabatosan megfogalmazott, logikusan felépített az, amit mondok - általában. És többször (nem egymásután) is el tudom mondani ugyanazokkal a szavakkal ugyanazt. (Nem vagyok még teljesen kész, ezért néha indulatból is megszólalok. De ki tökéletes?)
Szóval, ezeket a meséket, történeteket a gyermekeim/unokáim kapják majd meg. Szóban. Esti meseként. "Példabeszédként", tanulságként.

Magamnak is.