Az élet opálos igazgyöngye

Anyatej.

Amikor Csengét vártuk nagyon készültem a szoptatásra. A testemből táplálni a gyermekemet - ennél szentebb nincs is.
Aztán nem sikerült. Két hét után már pótolni kellet, két hónap múlva pedig végleg megszűnt a tej. Minden evéskor sírtunk: Csenge az éhségtől, a türelmetlenségtől, a csalódottságtól; én a tehetetlenségtől, a csalódott dühtől.
Bűnösnek éreztem magam, mert nem voltam képes anyatejet adni a gyermekemnek. Pedig rengeteg bogyót, teát, megkituggyamégmit kipróbáltam. Vadásztam a tejszaporító eljárásokat, lehetőségeket a neten. De semmi sem hatott.
Egyre frusztráltabb és depisebb lettem. Magamtól is, de a védőnő még tett rá egy-két lapáttal a megjegyzéseivel. (Ez nem védőnő, az támadónő!!!)
Aztán láttam, hogy Csenge szépen fejlődik. Jót tett a lelkemnek, belenyugodtam a helyzetbe (nem mintha mást tehettem volna).
Aztán bekopogott Csongor - akkor még ApróKincs néven. A védőnő már az első találkozás alkalmával mondta, hogy "Ennek a babának azért tovább kell szopnia!". Még meg sem született, de már elkezdett stresszelni a védőnő...
Most másképp álltam a dologhoz: ha lesz tej, akkor jó, ha nem lesz, akkor az is jó. Nem lesz dráma, nem lesz lelkiismeretfurdalás.
Aztán megszületett Csongor. A második napon megérkezett a tej is. Szorgalmasan gyakoroltuk, hogy hogyan is egyen, ha lesz mit. És láss csodát, lett mit! :-)
A kórházban Csongor naplójába írtam, hogy mikor, melyik oldalról, mennyi ideig evett a kisfiunk. Ebbe a naplóba sok minden más is van: orvosi vizsgálatok, mérések eredményei, az idő múlása. Csengének is volt ilyen naplója.
Azóta azt hiszem megfejtettem a rejtélyt, hogy Csengének miért nem jutott tej.
Rossz volt a technikánk. Mindenki azt sulykolta, hogy "Ne egyen fekve a gyerek!". És mi hallgattunk is erre a tanácsra. Mindig ülve, mind a kettőnk számára kényelmetlen testhelyzetben ettünk. Gondolom ezért nem is volt hatékony és ezért tartott csak két hónapig.
Csongorral fekve eszünk/iszunk. Az oldalamra fekszek, mellettem a kisfiunk, egyik kezemmel tartom és simogatom a hátát, a másik kezemmel segítek neki levegőhöz jutni.
Gyorsan, erőteljesen eszik. Nálunk egy evés 5-8 percig tart. (Nekem ne mondja senki, hogy 20 percig kéne! Csongor így is elvan 2,5-3-3,5 órát, tehát eleget eszik. Ja! És hízik, fejlődik.) Csongor hipp-hopp pillanatok alatt telepakolja a pocakját. Aztán csak a hátára hengeredik, szétveti kezét-lábát, elégedetten mosolyog, sikít és gagyog és nyálbuborékokat fúj és úgy kapkodja a levegőt, mintha maratont futott volna (Pedig kap levegőt evés közben. Erre külön figyelek.)
És amikor látom, hogy jóllakott, elégedett a gyermekünk, akkor a büszkeség szétárad bennem. A testemből táplálom a gyermekem. Minden egész, kerek, működik a világ. :-)
Bár néha szeretném visszakapni a testem, de hálás vagyok minden egyes csepp tejért.

Anyatej.
Az élet opálos igazgyöngye. :-)

(Megfigyelésem szerint bőven van tejecske, ha minden etetés után iszok 2-3(-4-5)dl vizet és naponta kétszer - reggel és este - egy kis ricinus 5CH.)