Bőgőmasina?

A kedvenc portálomon ma délután ez volt - az egyik - téma.
Az indító hozzászóló szerint hiszti, ha az anyukák elsírják magukat, amikor a csemete oltást kap, orvosi vizsgálaton esik át. És ezt elítélendőnek, idegesítőnek tartja a fórumot indító hölgy. Kapott hideget, meleget. A heves, akár durvának is mondható, vita közben kiderült, hogy a topik indítója kétszer sírt: amikor kiderült, hogy a gyermeke beteg, illetve amikor kiújult a betegsége.
Nos, én a "bőgőmasina" anyukák közé tartozom. Büszkén!
Nem tudok úgy beszélni a gyermekeinkről, hogy el ne lepjék a könnyek a szemem. Általában amikor rájuk nézek, akkor is párás lesz a tekintetem.
Mert hálás vagyok, amiért két ilyen tökéletes, egészséges, ügyes, szép gyermekünk született.
Mert már oviba megy/jár az a szőke, angyali tekintetű leányunk, aki még csak most született. És már olyan önálló, és már olyan dalokat (is) énekel és olyan mondókákat (is) harsog, amiket nem tőlem tanult.
Mert a mi védtelen, gyámoltalan két/három/négy hónapos kisfiunk oltást kap és kénytelen vagyok tehetlenül tűrni, hogy a szúrás fájdalmát Neki kell viselnie, nem vehetem magamra apró testének kínját.

Csengét úgy szoktattuk, hogy ne sírjon egy-egy elesés, kis fájdalom miatt. Soha nem pánikoltam - kifelé - amikor valami "baleset" történt. (Szerencsére egy-két kék folttal megúsztuk az eddigi 3 évet!) Úgyhogy, amikor elesik felpattan, szól, hogy elesett és fáj. Erre én mindig megkérdezem, hogy nagyon fáj-e, aztán, hogy még mindig fáj-e. A válasz mindig nem és megy/fut/játszik tovább. Nagy ijedtségre még nem volt okunk. Bár minden esés, még ha nem is rohanok és kapom fel, megijeszt egy kicsit. És minden ilyen "baleset" után jár egy kis szeretgetés, puszi, odabújás.

Szóval, Csenge nem bőgőmasina, de én büszkén vállalom, hogy az vagyok. :-)