Halottak napja...

Én - szerencsére - nagyon sokáig nem tapasztaltam meg, hogy milyen elveszíteni egy szerettünket.

18 éves voltam, amikor hosszú, nagyon fájdalmas betegség után Anyukám barátnője meghalt. (Elvira maga volt az élet. Mindig ment, olyan volt, mint a tűz. Aztán sajnos kénytelen volt itthagyni a férjét három gyerekkel.)

Amikor Mama meghalt, akkor már 28 éves voltam. 2003. augusztus 28-a volt.

Már régóta beteg volt, karácsony óta feküdt.
Egy reggel munkába készültem. Mostam a fogam és csörgött a telefon reggel 1/2 6-kor, Anyu hívott. Csak annyit bírtam kinyögni, hogy ne mondja ki. Tudtam, hogy mit mondana. De nem akartam hallani, mert akkor válik valóságossá, akkor válik visszafordíthatalanul megtörténté. Haza metnünk Debrőre, összegyűlt a család. A temetés - szerencsére - hamar megvolt, 2 nap múlva, egy napsütéses szombaton, 2003. augusztus 30-án. A Mamám szeptember 1-jén lett volna 90 éves. (Érdekes, csak ezek a fotók vannak Mamáról. Nem tudom, hogy melyik év, de azt tudom, Mindenszentek.)

A nagynéném elbeszélése szerint Mama hajnali 1/2 1 és 1 között halt meg. A halála után nagyon sokáig felébredtem éjszakánként, a videó számlapja mindig 0:38-at mutatott. Meggyőződésem, hogy abban a percben távozott a Mamám.

Aztán eltellt kicsit több, mint 2 év. Kisbabát vártunk. Számolgattuk, hogy mikorra várható... 2006. augusztus 28. Aztán Balázs a 9 hónap alatt többször is megerősítette a dátumot. És Csenge augusztus 28-án meg is érkezett. Biztos voltam benne - és ezt most is vallom -, hogy Csengét "cserébe" kaptuk Mamáért.

Csenge szülinapi tortáján a gyertya mindig Mamáért is ég. Akárhányszor ránézek Csengénkre nem tudok nem gondolni Mamára. Ezért nincs lelkiismeretfurdalásom, hogy ilyenkor nem megyünk a temetőbe virággal, koszorúval, gyertyával.