Budapest

Ma - elég hosszú idő után - beautóztam a városba.

Persze, látom, hallom, hogy itt-ott felbontották meg lezárták meg elterelték... De most megtapasztaltam.

Az úúúúgy volt, hogy Anyu és Ági néni (KisHug anyósa) gondoltak egy nagyot, hogy ők ma városnéznének, menjünk fel a Citadellára. És persze én legyek az a szerencsés, aki a sofőrük lehet. (Na jó, szívesen mentem - kis változatosság.) Szóval az élhető(bb) külvárosból elindultunk a Belváros felé. Az Üllői út-Baross utca kereszteződés kaotikus, a Kecskeméti utca le van zárva, a Múzeum körút össze-visszaterelgetve... Végül a Kossuth Lajos utcára kanyarodtunk egy kis araszolgatás után. Aztán át a hídon, aztán fel a BJ étteremhez - itt parkoltunk le. A parkolóóra egy kisebb vagyont elnyel a 1,5 órás parkolásért. Cserébe viszont alig van autó, és "őrzés" is van, mert a parkolóőr ott tanyázik.

Amikor a C-ban dolgoztam, akkor rendszeresen hoztunk fel ide külföldi vendégeket vacsora után, hogy rácsodálkozhassanak Budapestre. Most, mint egy rutinos idegenvezető, a legjobb kilátást mutattam meg a hölgyeknek (Csongor végigaludta az utat, a sétát). A kis teraszról látni lehet a Várnegyed egy részét, a Galériát, a Palotát, a pesti oldalon az Országházat, a Bazilikát és a kinyújtózott várost, ahogy az utakon és a hidakon áramlik a autók kavalkádja. Nem először láttam, de lenyűgözött. Szikrázóan sütött a nap, arany és sárga glóriával koronázva a látványt és jótékonyan elfeledtetve az felvezető út prózaiságát.

Aztán persze visszarángatott a valóba a sok idegenvezető és turista idegen szava. Elidultunk a bronz hölgy felé. Az utat vásáros sátrak szegélyezik- kötött kardigánok, kékfestő ruhácskák, paprikafűzérek, képeslapok és hűtőmágnesek és marionett bábok színes és nem túl ízléses forgataga.

A Szabadságszobornál egyedül ácsorogtam egy kicsit, amíg Anyuék körbesétálták. Szemlélődtem. (Csongor csak aludt és aludt) És mit láttam... Instant rácsodálkozást: engedéllyel feljön a városnéző busz, szépen lassan gurul, az ablakokban kattan egy-két fényképezőgép, bip-pel egy-két digitális kamera és már gurul is tovább, kicsit lassítva a következő szép, fotózható látképig... Szegények. Ki tudja mennyit utaztak, pakoltak, bosszankodtak, kényelmetlenkedtek idegen hotelszobákban, mire eljutottak a városnézésre. Látták a város - nem túl hízelgő - arcát közelről, amíg a reptérről, pályaudvarról a szállodájukhoz értek. Látták a koszt, a hajléktalanokat, a koldusokat, az útlezárásokat, az eltereléseket, a forgalmat... És a város szebbik arcából - ahonnan ezek nem látszanak - csak annyit kapnak, amit egy lomhán guruló busz ablakából el tudnak csípni.

Tovább sétáltunk, rá-rácsodálkozva az újabb látványra. Majd visszaértünk az autóhoz.

Csongor az utolsó 10 méterre felébredt és énekelgetett egy kicsit - hiába, ebédidő volt. A parkolóban jóllakattam. :-)

Aztán indultunk haza. Újra szembesültünk a város valós arcával, ahol nem mindig süt a nap, ahol a házak homlokzatát szürkére festette a szomog, ahol pár méter gurulás után újra meg kell állni a forgalomban.

Jó volt, kellemes volt egy kicsit messzebbről nézni, szépnek látni a várost. Jó volt, kellemes volt a napfény, a séta, a hétköznapitól távoli elfoglaltság.

És jó volt, hogy ezt Csongor jóllakott, elégedett mosolya zárta.